Az ittmaradottak élete új fordulatot vesz. El kell intézni az eltávozottal kapcsolatos dolgokat ügyeket. Ilyenkor az ember néha kiakad, mert még nagyon fáj. De legfőképpen az fáj, hogy elment itt hagyott.
Mégis megtesszük még a lehetetlent is.
Mindeközben meg küzdünk az érzésekkel. Néha visszanyeljük a könnyeket, néha meg patakként árad. Néha dühösek vagyunk és elkeseredettek, néha elfásulunk.
A gyász több arcát mutatja, próbára téve a tűrőképességet, jócskán kihozva belőlünk a rég eltemetett érzéseket az el nem sírt könnyeket.
Mégis ahogy az idő telik, elcsitul lassan a vihar és kisüt a nap. Új remények fakadnak, tán új élet is születik amiért érdemes élni.
Aranyosi Ervin: Őszben borongva
…….
Borongva ült az őszi csend a fákon,
fájdalmasan haldoklott a világ.
Merengett lassú, sötét elmúláson,
miközben fentről felhő-könny szitált.
A levelekről a nyár vére cseppent,
az elmúlásban volt valami szép.
Reményt keltett a kósza levelekben:
– jön majd tavasz, egyszer majd színre lép.
…….
De addig jöjjön a keserű álom,
hulljon a fákról földre rőt avar,
hogy ami él még ott lent, mégse fázzon,
legyen paplan, mi melegen takar.
Ha majd az ég fehér álmokat szőve,
magára húz egy másik takarót,
melengesse a csepp magból kinőve,
a jövőben is majd élni akarót!
……..
Legyen az alvó álmok őrizője,
melyben a jövő pislákol tovább,
tavasz felé az ősök hírvivője,
mely önmagában őrzi a csodát!
Az ősz csendjében ott van az ígéret,
a haldoklásban, újjá születés.
S ott a remény, hogy talán majd megéled,
mikor életre kel majdan a vetés…
